Mostanában több helyről kaptam azt a visszajelzést, hogy micsoda bátor dolog egyedül nekivágni egy ilyen tervnek, és hogy elköltözni egy ismeretlen országba, idegen kontinensre milyen bátor terv. Hát nem tudom. Én nem érzem magam különösebben bátornak. Középiskola 4. osztályában a magyartanárom (áldassék a neve) elolvastatta velünk Sarkadi Imre A gyáva című novelláját. Már akkoriban is nagy hatással volt rám, de egyre jobban befolyásolja az életemet. Engem itthon nagyon dühít, hogy mindenki (tisztelet a kivételnek) csak panaszkodik, de senki nem tesz a jobb életért semmit. A nyugdíjasok panaszkodnak a kevéske jövedelmükre. Itt csendben megjegyzem, hogy anyukám nyugdíja magasabb a fizetésemnél (ő nem is panaszkodik a nyugdíjára), és az egyik nagyanyám is többet kap annál, igaz a kárpótlásért kapott életjáradékkal együtt. Az orvosi kamara csak több pénzért nyüszít, de azt ne vizitdíjból szedjék be. A vasutasok visszaélve helyzetükkel, idén már legalább 3x sztrájkoltak, és 17%-os bérnövekedést akarnak. A tanárok ellenzik az iskolák összevonását, holott alig van gyerek. Az emberek nem látják át, hogy a jobb élet átmeneti lemondással jár. Sajnos itthon leszólják azt, aki próbál változtatni. Ha egy idős ember nekilát, hogy leszigetelje a házát, kicserélje az ablakokat, azt mondják, minek, hisz úgyse él már sokáig. Na, ettől kinyílik a bicska a zsebemben. Itt nemcsak, hogy senki nem tesz semmit egy jobb életért, de aki tenne, azt meg visszarángatják. Ezek után tényleg nagy bátorság kell ahhoz, hogy elmenjen innen az ember? Nem hiszem. Van egy másik olvasmány, ami szintén erősen hat az életemre az pedig Békás Pál A félőlény című tanmeséje. Ebből idézek egy rövid részletet: „Azért van tele veletek a világ, mert szörnnyé válni könnyű. Nagyon könnyű. Nem lenni szörnnyé: az a nehéz.” Én próbálom a saját utam járni, nem azt, amit rám kényszerítenek/kényszerítenének az itthoni körülmények és bár jót akarva, a családom.
Számolgattam, hány blogot olvasok Ausztráliába készülő és már ott élő emberektől, családoktól. 20 fölötti szám jött össze. 6 éve tervezgetem a kimenetelt, és bár voltak megtorpanásaim, az álmomat csak én valósíthatom meg, senki helyettem nem fogja. Sajnos a legközelebbi hozzátartozóim közül ezt csak a bátyám érti meg. Ahhoz talán tényleg kell bátorság, hogy a családom ellenére cselekedjek.