Jó pár poszttal el vagyok maradva, lassan-lassan pótolom majd őket.
Soha nem voltam jó a barátságok meg- és fenntartásában. Nem volt nagy baráti köröm. Volt azonban két ember, akikkel, tizen, huszon éve barátok voltunk. Mára ez is múltidőbe került. Tudom én, hogy én jöttem el, az én döntésem volt, hogy többé már nem tudunk leülni egy sütire és kibeszélni az élet dolgait, de hát azért e-mail van, telefon van, sőt skype is! Lehetne tartani a kapcsolatot. De ez egyoldalúan nem megy. Az, hogy mindig én írok, mindig én hívok, az egy idő után már felkelti azt az érzést, hogy nekik nincs mondanivalójuk a számomra, már én sem szívesen kezdeményezek, és így szép lassan megszűnik minden kapcsolat. Fáj.
Vannak aztán olyanok, akik soha nem keresnek meg, de tudom, hogy olvasnak. Még csak nem is kommentelnek, de mikor félévente felhívom őket, mondják, hogy követik az életem. Ez jól esik.
És vannak olyanok, akik néha megeresztenek egy emailt, akkor is van idejük gondolni rám és írni két sort, ha sok a dolguk. Pedig ők is olvassák a blogot, a főbb eseményekkel tisztában vannak. Nekik nagyon örülök.
Tudtam, hogy a barátságok átértékelődnek, ha sokáig nem találkozunk, mégsem hittem, ,hogy a legstabilabbak fognak megszakadni.
Szerencsére itt új barátokat találtam.
Nem kesergek azon, ami véget ért, hanem belépek azon az ajtón, ami kitárult. :)
Soha nem voltam jó a barátságok meg- és fenntartásában. Nem volt nagy baráti köröm. Volt azonban két ember, akikkel, tizen, huszon éve barátok voltunk. Mára ez is múltidőbe került. Tudom én, hogy én jöttem el, az én döntésem volt, hogy többé már nem tudunk leülni egy sütire és kibeszélni az élet dolgait, de hát azért e-mail van, telefon van, sőt skype is! Lehetne tartani a kapcsolatot. De ez egyoldalúan nem megy. Az, hogy mindig én írok, mindig én hívok, az egy idő után már felkelti azt az érzést, hogy nekik nincs mondanivalójuk a számomra, már én sem szívesen kezdeményezek, és így szép lassan megszűnik minden kapcsolat. Fáj.
Vannak aztán olyanok, akik soha nem keresnek meg, de tudom, hogy olvasnak. Még csak nem is kommentelnek, de mikor félévente felhívom őket, mondják, hogy követik az életem. Ez jól esik.
És vannak olyanok, akik néha megeresztenek egy emailt, akkor is van idejük gondolni rám és írni két sort, ha sok a dolguk. Pedig ők is olvassák a blogot, a főbb eseményekkel tisztában vannak. Nekik nagyon örülök.
Tudtam, hogy a barátságok átértékelődnek, ha sokáig nem találkozunk, mégsem hittem, ,hogy a legstabilabbak fognak megszakadni.
Szerencsére itt új barátokat találtam.
Nem kesergek azon, ami véget ért, hanem belépek azon az ajtón, ami kitárult. :)
1 megjegyzés:
Ez a bejegyzésed engem eléggé meghatott, mert eszembe jutatott sok dolgot az én életemből is. Mindig nagyon szomorú dolog mikor valami véget ér, és bár kinyilik igen egy másik ajtó, de vannak akik számomra pótolhatalanok és mindig hiányozni fognak.
Megjegyzés küldése